4. fejezet - Barátokkal

A kedvenc számomra ébredek. Gyorsan kikapcsolom az ébresztőt mielőtt mindenkit felver. Félálomban kikászálódom az ágyamból és lekvattyogok a lépcsőn.
- Nahát, te már ilyen korán ébren vagy? - kérdezem anyut mikor meglátom a konyhában tüsténkedni.
- Igen, mindig ilyenkór kelek... Kidobjalak a sulinál?
- Nem, köszi. Inkább busszal megyek.
- Ahogy gondolod. De nem felejtetted el az utat? Vagy...
- Anya, eltalálok. Csak bízd rám - vágok anyu szavába - Tudod néha képes vagy ,,kicsit,, ...
- Tudom, tudom. Túlspilázni a dolgokat. Dehát úgy aggódok érted, ráadásul majdnem elvesztettelek. Mindegy, elkészítettem a reggelidet - tolja elém a müzlistálat.
- Köszi! Öö ... felvihetem a szobámba? Most az egyszer!
- Vigyed! - legyint anyu.
A müzlistállal az ölemben leheveredek a földig érő tükröm elé, és azon tűnődöm, hogy mit kezgyek a hajammal. Mire végzem a reggelimmel ki is találom: lazán oldalra kötötöm. Utána fölkapom magamra a tegnap kiválasztott ruhámat, és készen is vagyok. És maradt ... nézek az órára, - 2 percem. Áááá! El fogok késni. Gyorsan felkapom a táskámat és lerohanok a lépcsőn, ki az ajtón a kertbe, majd az útra. Épp akkor kanyarodik be a busz a megállóba. Francba! Szerencsére megvár a soför.
- Köszönöm - mondom mikor zihálva beesek a buszba. Lehuppanok egy ülésre az ablak mellett, és ellenőrzőm, hogy minden megvan - e. Ottón hagytam a tolltartómat, de annyi baj legyen. Majd kérek kölcsön a padtársamtól.
Megérkezek a sulihoz. Gyomorgörccsel elindulok a bejárat felé.
- Belépőkártya? - kérdezi mogorván a portás.
- Tessék? -  kérdezem zavartan.
- Ne áld el az utat! - szól rám egy felső éves fiú.
- Ugatást hallottam? - vonom fel a szemöldökömet - Biztos nálam van - fordulok a portás felé és elkezdek kutakodni a táskámban. Auuu. Nincs nálam. Többek között ezt is elfelejtettem, hogy ilyen is kell...
- De ide járok! Biztosan látott már! - mondom kétségbeesetten.
- Kártya nélkül nincs belépés - mondja unottan a portás.
- Emi, Emi! - kiált valaki a nevemen. Megpördülök a tengelyem körül. Nálam egy fél fejjel magasabb, fekete hajú, zöld szemű fiú szólongat a nevemen.
- Szia! - ráncolom a szemöldökömet. Á, pedig tegnap megtanultam a neveket...
- Ó. Samu vagyok. Nem emlékszel? - néz fürkészően a zöld szemeivel.
(Elfelejtettem említeni, hogy az osztályt tájékoztatta az ofőnk a balesetemről, és tudnak az amnéziámról)
- Samu. Bocsi, tudod még nem vagyok tisztában a nevekkel.
- Persze, megértem. Gyere, bemutatok mindenkit!
Ja, igen. Nincs kártyám - akarom mondani, de megfogja a kezemet és behúz az ajtó. Érdekes módon, a portás nem szól rám. Betoppanunk az osztályterembe. A fiúk labdáznak az osztályteremben, a lányok meg egy pad köré gyűlve lapozgatnak valamilyen magazint.
- Vigyáz!!! - kiált felém az egyik fiú.
Megfordulok. Egy labda repül egyenesen az arcomba, de még időben elkapom. Az egész osztály abbahagyja amit eddig csinált, és felém kapja a fejét. Köztük ösztönösen keresem az ismerős arcokat, és megpróbálom azonosítani a nevekkel amiket a facebookon láttam. Köztük felismerem Zoét és Nórát.
Fél másodperc alatt mindenki körbeáll és egymás szavába vágva kérdeznek. Rám emlékszel? Rám? És rám? De rám biztos emlékszel! Emlékszel mikor beledőltünk a csónakkal a tóba? Mikor átmásztunk a szomszédba? Mikor fára mászás közben letört alattad az ág és eltörted a csuklód? Mikor anyukád alapozóját használtad és narancssárga fejjel jöttél suliba? Mikor a tetőn napoztunk és integetett a szomszéd fiú? Mikor...
- Nem, tényleg nem emlékszek semmire. Sajnálom - vágok a szavukba mert kezd elfogyni a türelmem.
- És mikor három gyönyörű órát töltöttünk dzsakkuziban? - kérdezi egy barna hajú, tengerkék szemű fiú, mire én összeráncolt szemöldökkel nézek rá.
- Hülyének nézel? - kérdezem, mire a fiúk hangos huhogásba kezdenek.
- Semmit sem változott - veregeti meg a vállamat egy szőke, göndör hajú fiú. Asszem Dávid?
Egy lány megfogja a kezemet és kihúz a fiúk köréből. Zoé az.
- Hé, hova viszed? - kiabálnak, és utánunk erednek, de Zoé elvonszol a lánymosdóba és rájuk vágja az ajtót, ahol már vártak rám a barátnőim.
- Hülye fiúk - forgatta a szemét Zoé.
- Na! - tapsolt kettőt Nóra - Mutatkozzun be! Vass Nóra! - nyújtotta a kezét, egy magas, méz színű hajú lány, zöldes- kék- szürke, nem is tudom milyen színű szemmel, és kezet rázunk.
-  Szabó Rebeka - ölel meg egy alacsony, derékig érő, hullámos szőke hajú lány.
- Kovács Henrietta, de szólíts Heninek - mutatkozik be egy bronzvörös hajú és zöld szemű, velem egy magasságú lány.
- Zoé Vu - ölel meg szorosan a vietnámi barátnőm - Hiányoztál!
- A lényeg, hogy nem áll egy ilyen apróság a barátságunk útjába - mondja. Nóri.
- Mindenbe beavatunk - bólogatott Rebe is.
- Köszi, ez sokat jelent nekem.
Ekkor Zólyomi tanárnő lép be a mosdóba, ésösszehúzott szemmel körbenéz.
- Mi ez valamilyen titkos gyűlés? Hogy képzelitek, hogy becsöngő után a mosdóban pletykáltok? Azzonnal menjetek be órára!
- Elnézést tanárnő nem hallottuk a csöngőt! - mentegetőzünk, és behúzott nyakkal kislisszolunk a mosdóból.
- Ezt megkaptuk! - mondja Nóra mikor az osztálytermünkhöz érünk, majd benyit - Elnézést a késésért tanárúr!
Miután beírnak minket a naplóba mint későket, felelés következik. A tanárúr leül a tanári asztalhoz, és rezzenéstelen arccal lapozgatja a naplót.
- Kecskés Ádám! - szólít fel egy barna hajú kék szemű fiút, belőlem meg kitör a nevetés de gyorsan elhallgatok.
- Elnézést! - motyogom, de a mosolyomat nem tudom elfolytani.
Szünetbe Ádám odajön hozzám és felül a padomra.
- Te meg min nevettél? ... Órán!? - teszi hozzá a kérdő tekintetemet látva.
- Ó, csak azon - mosolyodok el mikor eszembe jut - vicces a neved - nézek rá.
Látom, hogy Ádám zavarba jön.
- Emlékszem, hogy tavaly amikor megismertelek akkor is jót nevettél a nevemen.
- Gyere már! - Hívják Ádámot a fiúk labdázni.
Kimegyek a büféhez venni valamit. Miután kiállom a hosszú sort visszafordulok az osztályterem felé forrócsokival és sóspereccel felszerelve. Kicsit elbambulok és észre sem veszem a felém tartó lányt, aminek az lesz a következménye, hogy leöntöm forrócsokival.
- Ááá! Nézd meg mit csináltál! - mutat a leöntött ruhájára a hosszú sötétbarna hajú, kreol bőrű lány,és elindul a mosdóba, mielőtt meglátnák. Én sűrű bocsánatkérések közepette követem.
- Nagyon sajnálom! - mondom ezredszerre mikor beérünk a mosdóba.
- Ahh - fújtat a lány - így nem mehetek ki! Add ide a ruhádat! - azt hiszem nem hallok jól.
- És én mibe legyek?
- Az a te bajod Emma! - honnan tudhatja a nevemet?
-Akkor cseréljünk ruhát - adom be a derekam - és holnapra visszahozom kimosva.
- Amúgy - nyújtja felém a kezét - Kennedy Hannah - mutatkozik be - hallottam mi történt veled ... biztos nem emlékszel már rám. Nem mintha érdekelne. Essünk túl rajta. - mondja és bemegy az egyik fülkébe.
Gyorsan átöltözünk.
- Nem is vagy olyan arogáns liba. Nem tartozol közéjük - mondta és kicsörtet a mosdóból. Ezt meg, hogy értette?
Felveszem a pulcsimat, hogy eltakarja a foltot és bemegyek az osztályteembe.
- Ez nem Hannah ruhája? Mit keres nálad?- támad le Zoé.
- De igen - csengetnek - majd óra után elmondom. Zoé kicsit sem kedvesen fintorog és leül a helyére. Matek után odamegyek, a lányok körébe (Zoé, Nóri, Rebe, Heni).
- Emi, szerintem elfelejtetted ki is Hannah.
- Tudta a nevemet.
- Érdekes, pedig általában arrogáns lópofának, szokott nevezni minket - mondja Heni.
- Ki nem állhat minket, ahogy mi is őt. Ez mindig is így volt.
- Ha, jót akarsz magadnak ne barátkozz vele! Csak kihasznál.
- Értem, de higgyétek el nem történt semmi, csak leöntöttem véletlenül a pólóját forrócsokival és nem akart foltos ruhában mutatkozni - hadarom el egy szuszra.
Következő óránk biosz. Előkészítem a felszerelésemet és már be is csöngetnek. Húsvét alkalmából a tanárunk behozott egy bárányagyat és azt vizsgáljuk. Nem a bárány miatt, de biosz a kedvenc tantárgyam. :)
 - Óra végéig dolgozhattok. Kezdhetitek! Emma, neked természetesen nem kell írnod. Hoztam neked valamit! - lép a padomhoz és átnyújt egy könyvet.
- Ablakzsiráf? Köszönöm, de mire kell ez? - kérdezem értetlenül.
- Te addig ismerkedj a betükel! - most viccel?
- Elnézést tanárúr, de az emlékeimet felejtettem el, nem a betűket!
- Azért örülnék, ha belenéznél! - mondja a tanár és otthagy.
Mellettem Áron (a padtársam) alig bírta visszafolytani a nevetését. Kedves. Két fárasztó irodalom után anyu jön értem az iskola elé és elvisz az orvoshoz, hogy megvizsgáljanak, ezért késő délután érek haza. Vacsora után fáradtan beesek az ágyba és alszom mint a bunda.

3. fejezet - ,,Nyomozási,, projekt 3/1

Ma arra ébredek, hogy anya felhúzza a redönyöket a szomszéd szobában. Megállok a ruhásszekrényem előtt és kitárom. Huh, de sok ruhám van! Felkapok magamra egy kényelmes ruhát itthonra: szürke melegítő + egy kötött kardigán és lemegyek a konyhába. Anya nincs sehol. Elkezdek reggeli után kutatni, de mikor kinyitom a hütőt megakad valamin a szemem. Leveszem a hűtőre ragasztott cetli és olvasom: Elmentem vásárolni, reggelizzél valamit, utána állj neki tanulni. anya.
- Apaaaaa! - kiabálom de nem kapok választ. Biztos a kertben dolgozik. Kiveszem a hűtőből a tejet és egy csészébe töltök magamnak, utána betszem a mikróba. Miközben melegítem sorra kinyitom a konyhaszekrényeket, végül megtalálom mit kerestem, a müzlit. Reggeli után felmegyek a szobámba és előveszem a tankönyveimet. Fogalmam sincs hol tartunk a tananyagban. Mindegy, csak nem fognak feleltetni 2nap kóma után? Vagy igen? Előveszem a leckefüzetemet, (nem is tudtam, hogy van ilyenem) és elkészítem a házit. Közben anya nyit be a szobámba.
- Szia, hazajöttem. Találtál valamit reggelire? - kérdezi.
- Igen, müzlit ettem tejjel.
- Rendben, tanulj tovább ügyesen.
Miután kimegy becsapom a könyvemet, és bepakolok holnapra. Eszembe sem volt tovább tanulni, mára eleget tanultam. Ránéztem az órára. Kereken 3 órát! Mostmár nekilátok a ,,Nyomozási,, projekthez. Átnéztem a ruháimat, könyveimet, komódomat, íóasztalomat ... hátha találok valamit. Utána felmentem facebookra és megnyitottam a régi chateimet. Legutobb egy Zoé nevű lánnyal chateltem, még aznap mikor történt... Visszanéztem tavaly szeptember óta, mikór megismertük egymást. Utána az utplsó üzenetet. Másolom:

Emi: Szerelmes vagyok és veled mizujs?
Zoé: kibe??? Baby Villibe?
Emi: nem
Zoé: ??? Ádámba?!?!?! :/ mért nem tudok róla kiaz?....:/:(
Emi: mert... hnap elmondom, most mennem kell... :8
Zoé: Apkó Emma! Ne próbálj elmenekülni elöllem!!!
Emi: Kiköpött Gács tanárúr :)))
Zoé: Ne merj kijlentkezni!
Emi: Mennem kell lovaglóórára ;) szia!
Zoé: Emi? Itt vagy még? Emiiiiiii!!!!

Zoé már sosem fogja megtudni. És én sem... Ki lehet az a Baby Villi? Mindegy, holnap rákérdezek. Rákerestem Ádámra. Vele nem chateltem annyit, de annál érdekesebb. Másolom.

Szeptemberben így kezdődött minden:

Ádám: szoszi
Emi: Neked is szia.
Ádám: irodalom házi
Emi: Tk. 23 .o. 1. 2.
Ádám: Ennyi?
Emi: + interjú Arannyal
Ádám: Tudod mennyi re szertelek Em
Emi: Nem
Ádám: Ne csináld má
Emi: jshdfal
Ádám: ??
Emi: bttghzrehz
Ádám: ? Emi? Így próbálsz lerázni?
Emi: Bocs rángógörcseim vannak.. na mennem kell... szia!
Ádám: Em? Itt vagy még?
           mindegy
           szia!

- Kész az ebéd! - kiált fel anyu a konyhából. 

- Jövök! - kiáltom vissza és lezárom a leptopomat. Jóízűen megeszem a kedvenc levesemet, és másodiknak a nutellás palacsintát. 

- Kicsim, holnap iskola. Megtanultál? - kérdezi anya.

-Igeen! - sóhajtom. 

- Holnap kemény nap vár rád! Ma korábban feküdj le!

- Persze - fintorogtam - mostmár felmehetek?

- Menj csak! - mondja anya és megsimítja a vállamat.

Felcsörtetek a lépcsőn és levágom magam az ágyra. Izgulok a holnapi suli miatt. Megismerem Zoét, Ádámot, Nórit, Samut... Vajon, hogy fogják kezelni??? 

Felkászálódom az ágyból, és a szekrényemhez megyek. Mit vegyek fel holnap? Sokáig keresgéle, végül megtalálom amit kerestem. Kicsit megkönnyebülve dőlök vissza az ágyamba, a SzJG legújjabb részével.

2. fejezet - Újból otthon

Puha ágyban ébredek. Öt másodpercig még lehunyva tartom a szemem, mielőtt még meglátom a fehér, tiszta szobát, köpenyes nővéreket, villogó műszereket. Mért van ilyen csend? Felnyitom a szemem és kíváncsian felülök. Nem a kórházban vagyok. Egy elefántcsont színű szobában találom magam, nagy ablakokkal, fehér bútorokkal, földig érő tükörrel. Én egy széles, fekete, gyönyörűen kovácsolt vaságyban fekszem, felettem baldahinnal és egy álomfogóval. A szobám egyik falát beborítják a képek, egy tenyérnyi helyet sem hagyva.
- Wauuuuu! - csak ennyit bírok kinyőgni - Ez lenne a szobám? - Megállok a fényképekkel borított fal előtt. Képek rólam, a barátaimmal,családommal, osztályképek... Semmire sem emlékszek. Továbbmegyek. A polcomon külön helye van a kedvenc könyveimnek: Harry Potter, Éhezők viadala, Szent Johanna Gimi, Fary Oak, és külön heky a tankönyveimnek. Megtalálom az ellenőrzőmet. Nyolcadik osztályos vagyok, a Szent Paul Gimnáziumban. Jún. 12- én születtem vagyis 14 éves vagyok. Apkó Emmának hívnak. Kitűnő tanuló vagyok. Visszateszem a polcra és elhúzomm a függönyömet. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílik a hegyoldalra, és a kertünkbe.
Kimegyek a szobámból és lecsörttek a lépcsőn. Anya a konyhába tevékenykedik.
- Szia kicsim!- köszöt, és egy csókot nyom a homlokomra - Meglepetés, hamarabb elhoztunk a kórházból, mikor még aludtál. Nyugodtan járd körbe a házat, fedezd fel, tudom, hogy most nem könnyű neked! - Simítja meg a hajamat.
- Köszi, de előtte reggeliznék valamit - Anya kuncog.
- Hisz elmúlt dél!
- Ilyen sokáig aludtam volna?
- Igen, nagyon kimerült lehettél. Ülj le nyugodtan mindjárt kész asz ebéd!
- Hol van apa? - kérdezem
- Kint a kertben nyírja a füvet. Mindjárt behívom ebédelni.
- Ma milyen nap van?
- Szombat, és hétfőn suli! Majd segítek megtanulni.
Elhúzom a szájamat. Semmi kedvem most tanulni, minél többet meg akarok tudni magamról, és együtt akarok lenni a szüleimmel, hogy megismerjem őket.
- Biztos szabad nekem már tanulni?- anya elneveti magát.
- Semmit sem változtál! - mondja mosolyogva. Érzem, hogy átjár a boldogság. Anya nem is hiszi, hogy evvel a mondattal milyen boldoggá tett.
- Kérdezhetek? - kérdezem kicsattanó örömmel anyut, aki közben a levest kavargatja.
- Hát persze.
- Van kutyám?
- Nincs!
- Kaphatok egyett?
- Majd meglátjuk!
- Köszi! - vigyorgok - Segítsek asztalt teríteni?
- Igen, az jó lenne! Itt vannak az evőeszközök, a tányérokat...
- Öö, köszi de majd megtalálom - vágok anya szavába, mert furcsának találtam, hogy mindent elmond mit hol találok, azt akarom, hogy olyan legyen mint régen.
Anya elmegy és behívja apát.
- Hogy vagy Emi? - köszön apa és meghúzza a cofomat.
- Remekül.
- Mi az ebéd? - kérdez anyut, és belenyúl a mártásba, majd lenyalja az újját. Anyu rácsap a fakanálall. Apu feljajdul.
- Megérdemelted! - mondja anyu, és tesz nekem a levesből.
- Ez milyen leves? - kérdzem.
- Húsleves, a kedvenced.
Megkostolom.
- Nagyon finom - mondom anyunak.
Ebéd után felfedezőkörútra indulok a házban. Apa megmutatja a pincét, és a padlást. Utána egyedül vándorolok tovább. A felső emeleten körbejárom a hálót, vendégszobát, fürdőt. az én szobámat, lent pedig a konyhát nappalit, dolgozót és ennyi. Nincs olyan hatalmas palotánk medencével, de három embernek bővn elég a tér. Utána a kertet járom körbe. Oké, tévedtem medencénk van. Elindulok fölfelé a domboldalon, mer a házunk a hegyoldalban van, és onnan nyúlik felfelé a telkünk, egész hosszan. Sokáig megyek felfelé, de a telkünknek csak nincs vége. Már nagyon magasan járok a szikláknál, innen gyönyörű kilátás nyílik. Ekkor meglátok valamit, a cseresznyefa lombjai között. Ez egy bunker! Fölmászok a fára a házikóhoz. Sokáig elidőzök itt, majd elindulok visszafelé mielőtt besötétedne, mert a nap már alacsonyan jár.
Apa a nappaliban ül a leptopjával az ölében.
- Elfelejtettem mondani, hogy nincs keríésünk a kert végén.
- Rájöttem mondtam nevetve - majd elindultok a lépcsőn a szobám felé - A szobámban leszek! - kiáltom vissza.
Felmegyek a szobámba, és törökülésben az ágyamban ölembe húztam a leptopomat és rámegyek facebookra. Még jó, hogy megjegyezte a jelszavamat, mert a sok minden közül ezt is elfelejtettem. Megnézem a profilomat. Nem volt sok kép rólam. 458 ismerősöm van. Megnézem a korábbi bejegyzéseimet, a csoportjaimat, köztük a 8. a - t. Rákattintok a képekre. Rengeteg kép tölődik be osztálybulikról, kirándulásról, farsangró, képek, amin együtt vagyok a barátaimmal. Elején magamat is alíg ismerem meg. Megnyitom az üzeneteimet, de ekkor benyit anya a szobámba.
- Te még nem alszol? - kérdezi csodálkozva.
- Mindjárt, fél perc... - mondom, de anya lecsukja a leptopom tetejét.
- Majd holnap folytatod  - mondja anya és egy puszit nyom a homlokomra - de most aludj!
Lekapcsolom a lámpámat, de még sokáig nem tudok elaludni. Úgy érzem minden jóra fordul. Hogy ennek így kellett lennie, hogy elvesztettem az emlékezetem. A kórházban ugyan eszembe se jutott az otthon, de most érzem, hogy hiányzott. Jó volt újból megszeretni a kedvenc levesemet, felmászni a bunkerbe, a szobámban ébredni és elaludni. Elhatároztam, hogy holnap felmegyek facebookre és visszaolvasom a chateléseimet, körülnézek a szobámban, hogy minél többet megtudjak magamról és megtanulok hétfőre. Jaj, a suli... Nagyon izgulok, hogy mi vár rám.

1. fejezet - Az ébredés

A férfi egy sötét helységben ült, a szoba közepén megkötözött kézzel.
- Ügyvédet akarok! - kiáltotta bele a csendbe - Nem az én hibám volt. Nem is ittam... Az út síkos volt, esett az eső, és én már nagyon haza akartam érni a családomhoz. Olyan gyorsan történt. Kanyarnál kicsúszott a kormány a kezemből és...  a kocsi fényszórója elvakított mindent. Ennyire emlékszem mert valószínű elájultam... és itt találtam magam. Így kerültem a rendőrségre. Bevezettek ebbe a sötét szobába. Lámpa nincs, csak egy ablak, amin beszűrődnek az útszai fények. Azt mondták reggelig várnom kell, akkor lesz a kihalgatás... Szegény gyerek! - itt elcsuklott a hangja, és lehajtotta a fejét... - Meggondoltam magamat, nem akarok ügyvédet, csak felszeretnék ébredni!

Különös zajra ébredek. Valami pityeg. Kiakarom nyitni a szemem, de már nyitva van és mindent látok. Valószínű nyitott szemmel aludtam. Biztos a pittyegő hangra jöttek be.
Egy fehér, tiszta szobában találom magam. Én egy ágyon fekszem, az orrom alatt egy maszk van amiből, átlátszó csövek lógnak ki, ahogy a csuklómból is, amiben látom az áramló folyadékot. Nagyon megijedek. Egy korházban fekszem.
Ekkor négy fehér köpenyes alak nyit be a szobámba. Biztos a pittyegő hangra jöttek be. Az egyik a egy képernyőhöz siet amin egy zöld csík kúszik fel egyre sebesebben. A másik orvos megáll mellettem, és valamivel a szemembe világít. Utána megfogja a csuklómat és mgnézi a pulzusomat.
- Nem értem, a grafikon erős életjeleket mutat.
- Hogy lehet ez?
Mi, hogy lehet?
- Adjunk be neki mégeggyet. hátha felébred! A grafikon alapján, sokat javult... - szólal meg a negyedik orvos.
Itt vagyok! Felébredtem, teljesen jól vagyok!!! - tombolok, de mintha meg sem hallanának. Kivettek a csuklómból egy tűt, amit észre sem vettem eddig. Letisztították a karomat és már hozták a következőt.
Nem! Nincs szükségem erre, felébredteeem! - Most sem hallottak. Felemelték acsuklómat, hogy beadják az inekciót. Elakarom rántani a kezemet, de az nem mozdul. A böröm megfeszül, mikor hozzányomják a tűt, utána pattanással belemélyed a húsba.
Auuuuu! - visítok fel. Felakarok ülni, de valami visszatart. Megpróbálom összezárni ökölbe az újjaimat, de nem megy.
Mi történik, velem?  Mért nem endedelmeskednek az újjaim? Mért nem tudok mozogni? - persze nem hallják...
Ekkor egy kéz lecsukja a szempilláimat, és megsimítja a hajamat.
- Szegény gyermek!
Elején, nagyon megijedek. Nem lehetek halott! Mer a halottaknak szokták lecsukni a szemüket, de aztán rájövök, hogy pislogni sem tudok, és másképp kiszáradna a szemem. Utána már csak hangokat hallok. Lassan elalszom. Mikor felkelek, még mindig csukva van a szemem. A hangokból ítélve a szobában négy orvos van benn, és  lázasan dolgoznak valamin.  Elfog a félelem, lehet hogy műtétre készülnek? De egy ismerős női hangot is hallok, távolabbról, a szoba végéből. Akármilyen erősen töröm a fejemet nem tudok rájönni ki az. Ekkor elhalganak. A csendet egy pittyegő hang töri meg, amit már ismerek. Visszafojtott lélegzettel vártok, hogy mi fog történni. Hirtelen a fejembe belenyílal a fájdalom és úgy érzem mintha valaki nagyot rántotana rajtam. A levegőt gyorsan kapkodtam, a tüdőm majd kiszakadt a helyéről. És ...
Felnyitottam a szememet.
Megpróbálok felülni, de erőtlenül visszaesek a párnámra. Valaki megfog a hónom alatt és felsegít. Zúg a fülem és még homályosan látok. Elkezdek köhögni. A háttérben valaki felvisít és a nyakamba szökik. Lassan kitisztul a kép. Egy ismerős, kedves női arcot látok, aki zokogva beszél hozzám, de nem tudom felfogni miről. Értetlenül meredek rá, és alíg láthatóan megrázom a fejem. Majd az orvos kivezeti és azt mondja, hogy ez várható volt, csak pihenésre van szükségem idővel kiheverem. Nem tudom miről lehet szó, de pillanatnyilag nem is érdekel. Csak a korgó hasamra tudok figyelni.
- Elnézést! - szólítok meg egy nővért - Kaphatok valamit enni?
- Persze, máris hozom! - és már indult is, de az orvos megállítja.
- Később, majd természetesen ehetsz, de előbb át kell ess egy gyors megvizsgáláson.
- Értem.
Az orvos nagyon türelmes, és megértő. Minden kérdésemre válaszol. Kiderül hogy autóbalesetben kerültem ide, és két napig voltam kómában ezért nem csodálja, hogy ilyen éhes vagyok. És valószínű kiesett pár nap az emlékezetemből, hogy minderről nem tudok. Miután átestem a megvizsgáláson, a nővér tálcán felhoz nekem egy nagy adag pirítós kenyeret rántottával, amit hamar eltüntetek. Utána már sokkal jobban érzem magam, és kezd megjönni az erőm is. Nemsokára megjött az orvos az eredményekkel. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Leült az ágyam szélére a pappírokkal és a kezembe adta egy lapot leszámítva. Gyorsan átfutottam. Minden rendben, kitűnő egészségnek örvendek...
- Megnézhetem a hiányzó oldaltt? - néztem az orvos kezében a lapra. Miközben átnyújtotta rögtön feltűnt egy szó: amnéziagyanús. Elolvasom a lapot. Tizes skálán tizes erősségű?!
- Eltudod olvasni?
- Igen - válaszolom halkan.
- Feltehetek pár kérdést? Az amnézia kivizsgálásának...
- Igen - vágtam a szavába.
- Mennyi 260/5 ?
- 52 - vágtam rá.
Miutánn megállapítottuk, hogy nem felejtettem, el számolni, olvasni és kívülről fújom a növényi szöveteke, és a görög kultúrát szünetett tartottunk.
- Várod már, hogy újra láthasd a szüleidet? - kérdezte barátságosan.
- A szüleimet?
- Igen, meg a barátaidat, ... hogy újból minden olyan legyen mint régen?
- Mint régen? - éreztem, hogy gombóc nő a torkomban.
- Valami gond van?
Megráztam a fejem.
- Akkor fojtassuk! Milyen nyelven tanultál az iskoládban?
- Nem emlékszem - ráztam meg a fejem.
- Hogy mondják angolul a kutyának?
- Ez könyü. Dog.
- Érdekes. És tényleg nem emlékeztél, hogy angolt tanultál? A tanárodra emlékszel?
Erősen gondolkodom de hiába. Megráom a fejem. Az orvos előkap egy lapot és megkért hogy töltsem ki. Nem értem mert olyan általános kérdések voltak, hogy születési dátum, név, nem, kór... , de azért nekilátok. Legalábbis megpróbálom, mert az első kérdésnél nem jutotok tovább. Hogy hívnak? Kik a szüleim? Mikor születtem Hány éves vagyok? Egyáltalán ki vagyok???
Egyre szaporábban veszem a levegőt. Mért nem emlékszem semmire? Nagy ürességet érzek a melkasomban. Lerogyok a padlóra és sírva fakadok. Nem emlékszem ki vagyok, a szüleimre, iskolára, semmire! Nem olvasni felejtettem el vagy írni, számolni, hanem az emlékeimet!
Teli torokból üvölteni kezdek. Egyedül vagyok senkit sem ismerek! Valaki lefog és egy szúrást érzek a vállamban, mitől elnehezedik a fejem és álomba merülök.
Egy másik, nagyobb szobában ébredek, ahol nem vagyok egyedül. Rajtam kívül még nyolc beteg fekszik az ágyban és mindenhol fehér köpenyes nővérek. Mikor észreveszik, hogy felébredtem elmondják, hogy tegnap kerültem át ide, miután nyugtatót adtak be.
- Éhes vagy? Kérsz reggelit? - kérdezi egy kedvesen az egyik nővér.
- Nem köszönöm, nem vagyok éhes, de kérhetek egy pohár vizet?
- Máris hozom, Emma.
Ekkor veszem észre, hogy a nyakamba egy kártya van akasztva rajta a keresztnevemmel. Emma. Már tudom, hogy így hívnak.
Miután meghozzák a vizet, megkérnek, hogy ha már érzek elég erőt magamban, menjek ki a közös térbe, mert várnak rám a szüleim. Feltápászkodom az ágyból, de az ajtó előtt megtorpanok, majd nagy levegőt veszek és kinyitom.
Az anyukám a nyakamba ugrik, és szorosan megölel. Nincs emlékem vele, de érzem, hogy szeretem és  már nagyon hiányzott. Utána átölelem apukámat. Nem érzem idegennek, olyan mintha mindig is ismertem, és szerettem volna. Már nem érezem egyedül magam. Leülünk egy kanapéra és úgy mesélnek nekem magamról, a kiskori csínytevéseimről mintha születésem óta is marnék egymást, ami igaz, csak én nem emlékszem rájuk. Sok vicces történetet mesélnek rólam, amiket könnyes szemmel hallgatók, és utána, együtt nevetünk sírva rajta. Utána jön az orvos és kezet fog anyuékkal, majd beszél velük,hogy még egy utolsó kivizsgáláson benntartanak, és holnap már hazaengednek.