1. fejezet - Az ébredés

A férfi egy sötét helységben ült, a szoba közepén megkötözött kézzel.
- Ügyvédet akarok! - kiáltotta bele a csendbe - Nem az én hibám volt. Nem is ittam... Az út síkos volt, esett az eső, és én már nagyon haza akartam érni a családomhoz. Olyan gyorsan történt. Kanyarnál kicsúszott a kormány a kezemből és...  a kocsi fényszórója elvakított mindent. Ennyire emlékszem mert valószínű elájultam... és itt találtam magam. Így kerültem a rendőrségre. Bevezettek ebbe a sötét szobába. Lámpa nincs, csak egy ablak, amin beszűrődnek az útszai fények. Azt mondták reggelig várnom kell, akkor lesz a kihalgatás... Szegény gyerek! - itt elcsuklott a hangja, és lehajtotta a fejét... - Meggondoltam magamat, nem akarok ügyvédet, csak felszeretnék ébredni!

Különös zajra ébredek. Valami pityeg. Kiakarom nyitni a szemem, de már nyitva van és mindent látok. Valószínű nyitott szemmel aludtam. Biztos a pittyegő hangra jöttek be.
Egy fehér, tiszta szobában találom magam. Én egy ágyon fekszem, az orrom alatt egy maszk van amiből, átlátszó csövek lógnak ki, ahogy a csuklómból is, amiben látom az áramló folyadékot. Nagyon megijedek. Egy korházban fekszem.
Ekkor négy fehér köpenyes alak nyit be a szobámba. Biztos a pittyegő hangra jöttek be. Az egyik a egy képernyőhöz siet amin egy zöld csík kúszik fel egyre sebesebben. A másik orvos megáll mellettem, és valamivel a szemembe világít. Utána megfogja a csuklómat és mgnézi a pulzusomat.
- Nem értem, a grafikon erős életjeleket mutat.
- Hogy lehet ez?
Mi, hogy lehet?
- Adjunk be neki mégeggyet. hátha felébred! A grafikon alapján, sokat javult... - szólal meg a negyedik orvos.
Itt vagyok! Felébredtem, teljesen jól vagyok!!! - tombolok, de mintha meg sem hallanának. Kivettek a csuklómból egy tűt, amit észre sem vettem eddig. Letisztították a karomat és már hozták a következőt.
Nem! Nincs szükségem erre, felébredteeem! - Most sem hallottak. Felemelték acsuklómat, hogy beadják az inekciót. Elakarom rántani a kezemet, de az nem mozdul. A böröm megfeszül, mikor hozzányomják a tűt, utána pattanással belemélyed a húsba.
Auuuuu! - visítok fel. Felakarok ülni, de valami visszatart. Megpróbálom összezárni ökölbe az újjaimat, de nem megy.
Mi történik, velem?  Mért nem endedelmeskednek az újjaim? Mért nem tudok mozogni? - persze nem hallják...
Ekkor egy kéz lecsukja a szempilláimat, és megsimítja a hajamat.
- Szegény gyermek!
Elején, nagyon megijedek. Nem lehetek halott! Mer a halottaknak szokták lecsukni a szemüket, de aztán rájövök, hogy pislogni sem tudok, és másképp kiszáradna a szemem. Utána már csak hangokat hallok. Lassan elalszom. Mikor felkelek, még mindig csukva van a szemem. A hangokból ítélve a szobában négy orvos van benn, és  lázasan dolgoznak valamin.  Elfog a félelem, lehet hogy műtétre készülnek? De egy ismerős női hangot is hallok, távolabbról, a szoba végéből. Akármilyen erősen töröm a fejemet nem tudok rájönni ki az. Ekkor elhalganak. A csendet egy pittyegő hang töri meg, amit már ismerek. Visszafojtott lélegzettel vártok, hogy mi fog történni. Hirtelen a fejembe belenyílal a fájdalom és úgy érzem mintha valaki nagyot rántotana rajtam. A levegőt gyorsan kapkodtam, a tüdőm majd kiszakadt a helyéről. És ...
Felnyitottam a szememet.
Megpróbálok felülni, de erőtlenül visszaesek a párnámra. Valaki megfog a hónom alatt és felsegít. Zúg a fülem és még homályosan látok. Elkezdek köhögni. A háttérben valaki felvisít és a nyakamba szökik. Lassan kitisztul a kép. Egy ismerős, kedves női arcot látok, aki zokogva beszél hozzám, de nem tudom felfogni miről. Értetlenül meredek rá, és alíg láthatóan megrázom a fejem. Majd az orvos kivezeti és azt mondja, hogy ez várható volt, csak pihenésre van szükségem idővel kiheverem. Nem tudom miről lehet szó, de pillanatnyilag nem is érdekel. Csak a korgó hasamra tudok figyelni.
- Elnézést! - szólítok meg egy nővért - Kaphatok valamit enni?
- Persze, máris hozom! - és már indult is, de az orvos megállítja.
- Később, majd természetesen ehetsz, de előbb át kell ess egy gyors megvizsgáláson.
- Értem.
Az orvos nagyon türelmes, és megértő. Minden kérdésemre válaszol. Kiderül hogy autóbalesetben kerültem ide, és két napig voltam kómában ezért nem csodálja, hogy ilyen éhes vagyok. És valószínű kiesett pár nap az emlékezetemből, hogy minderről nem tudok. Miután átestem a megvizsgáláson, a nővér tálcán felhoz nekem egy nagy adag pirítós kenyeret rántottával, amit hamar eltüntetek. Utána már sokkal jobban érzem magam, és kezd megjönni az erőm is. Nemsokára megjött az orvos az eredményekkel. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Leült az ágyam szélére a pappírokkal és a kezembe adta egy lapot leszámítva. Gyorsan átfutottam. Minden rendben, kitűnő egészségnek örvendek...
- Megnézhetem a hiányzó oldaltt? - néztem az orvos kezében a lapra. Miközben átnyújtotta rögtön feltűnt egy szó: amnéziagyanús. Elolvasom a lapot. Tizes skálán tizes erősségű?!
- Eltudod olvasni?
- Igen - válaszolom halkan.
- Feltehetek pár kérdést? Az amnézia kivizsgálásának...
- Igen - vágtam a szavába.
- Mennyi 260/5 ?
- 52 - vágtam rá.
Miutánn megállapítottuk, hogy nem felejtettem, el számolni, olvasni és kívülről fújom a növényi szöveteke, és a görög kultúrát szünetett tartottunk.
- Várod már, hogy újra láthasd a szüleidet? - kérdezte barátságosan.
- A szüleimet?
- Igen, meg a barátaidat, ... hogy újból minden olyan legyen mint régen?
- Mint régen? - éreztem, hogy gombóc nő a torkomban.
- Valami gond van?
Megráztam a fejem.
- Akkor fojtassuk! Milyen nyelven tanultál az iskoládban?
- Nem emlékszem - ráztam meg a fejem.
- Hogy mondják angolul a kutyának?
- Ez könyü. Dog.
- Érdekes. És tényleg nem emlékeztél, hogy angolt tanultál? A tanárodra emlékszel?
Erősen gondolkodom de hiába. Megráom a fejem. Az orvos előkap egy lapot és megkért hogy töltsem ki. Nem értem mert olyan általános kérdések voltak, hogy születési dátum, név, nem, kór... , de azért nekilátok. Legalábbis megpróbálom, mert az első kérdésnél nem jutotok tovább. Hogy hívnak? Kik a szüleim? Mikor születtem Hány éves vagyok? Egyáltalán ki vagyok???
Egyre szaporábban veszem a levegőt. Mért nem emlékszem semmire? Nagy ürességet érzek a melkasomban. Lerogyok a padlóra és sírva fakadok. Nem emlékszem ki vagyok, a szüleimre, iskolára, semmire! Nem olvasni felejtettem el vagy írni, számolni, hanem az emlékeimet!
Teli torokból üvölteni kezdek. Egyedül vagyok senkit sem ismerek! Valaki lefog és egy szúrást érzek a vállamban, mitől elnehezedik a fejem és álomba merülök.
Egy másik, nagyobb szobában ébredek, ahol nem vagyok egyedül. Rajtam kívül még nyolc beteg fekszik az ágyban és mindenhol fehér köpenyes nővérek. Mikor észreveszik, hogy felébredtem elmondják, hogy tegnap kerültem át ide, miután nyugtatót adtak be.
- Éhes vagy? Kérsz reggelit? - kérdezi egy kedvesen az egyik nővér.
- Nem köszönöm, nem vagyok éhes, de kérhetek egy pohár vizet?
- Máris hozom, Emma.
Ekkor veszem észre, hogy a nyakamba egy kártya van akasztva rajta a keresztnevemmel. Emma. Már tudom, hogy így hívnak.
Miután meghozzák a vizet, megkérnek, hogy ha már érzek elég erőt magamban, menjek ki a közös térbe, mert várnak rám a szüleim. Feltápászkodom az ágyból, de az ajtó előtt megtorpanok, majd nagy levegőt veszek és kinyitom.
Az anyukám a nyakamba ugrik, és szorosan megölel. Nincs emlékem vele, de érzem, hogy szeretem és  már nagyon hiányzott. Utána átölelem apukámat. Nem érzem idegennek, olyan mintha mindig is ismertem, és szerettem volna. Már nem érezem egyedül magam. Leülünk egy kanapéra és úgy mesélnek nekem magamról, a kiskori csínytevéseimről mintha születésem óta is marnék egymást, ami igaz, csak én nem emlékszem rájuk. Sok vicces történetet mesélnek rólam, amiket könnyes szemmel hallgatók, és utána, együtt nevetünk sírva rajta. Utána jön az orvos és kezet fog anyuékkal, majd beszél velük,hogy még egy utolsó kivizsgáláson benntartanak, és holnap már hazaengednek.