2. fejezet - Újból otthon

Puha ágyban ébredek. Öt másodpercig még lehunyva tartom a szemem, mielőtt még meglátom a fehér, tiszta szobát, köpenyes nővéreket, villogó műszereket. Mért van ilyen csend? Felnyitom a szemem és kíváncsian felülök. Nem a kórházban vagyok. Egy elefántcsont színű szobában találom magam, nagy ablakokkal, fehér bútorokkal, földig érő tükörrel. Én egy széles, fekete, gyönyörűen kovácsolt vaságyban fekszem, felettem baldahinnal és egy álomfogóval. A szobám egyik falát beborítják a képek, egy tenyérnyi helyet sem hagyva.
- Wauuuuu! - csak ennyit bírok kinyőgni - Ez lenne a szobám? - Megállok a fényképekkel borított fal előtt. Képek rólam, a barátaimmal,családommal, osztályképek... Semmire sem emlékszek. Továbbmegyek. A polcomon külön helye van a kedvenc könyveimnek: Harry Potter, Éhezők viadala, Szent Johanna Gimi, Fary Oak, és külön heky a tankönyveimnek. Megtalálom az ellenőrzőmet. Nyolcadik osztályos vagyok, a Szent Paul Gimnáziumban. Jún. 12- én születtem vagyis 14 éves vagyok. Apkó Emmának hívnak. Kitűnő tanuló vagyok. Visszateszem a polcra és elhúzomm a függönyömet. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílik a hegyoldalra, és a kertünkbe.
Kimegyek a szobámból és lecsörttek a lépcsőn. Anya a konyhába tevékenykedik.
- Szia kicsim!- köszöt, és egy csókot nyom a homlokomra - Meglepetés, hamarabb elhoztunk a kórházból, mikor még aludtál. Nyugodtan járd körbe a házat, fedezd fel, tudom, hogy most nem könnyű neked! - Simítja meg a hajamat.
- Köszi, de előtte reggeliznék valamit - Anya kuncog.
- Hisz elmúlt dél!
- Ilyen sokáig aludtam volna?
- Igen, nagyon kimerült lehettél. Ülj le nyugodtan mindjárt kész asz ebéd!
- Hol van apa? - kérdezem
- Kint a kertben nyírja a füvet. Mindjárt behívom ebédelni.
- Ma milyen nap van?
- Szombat, és hétfőn suli! Majd segítek megtanulni.
Elhúzom a szájamat. Semmi kedvem most tanulni, minél többet meg akarok tudni magamról, és együtt akarok lenni a szüleimmel, hogy megismerjem őket.
- Biztos szabad nekem már tanulni?- anya elneveti magát.
- Semmit sem változtál! - mondja mosolyogva. Érzem, hogy átjár a boldogság. Anya nem is hiszi, hogy evvel a mondattal milyen boldoggá tett.
- Kérdezhetek? - kérdezem kicsattanó örömmel anyut, aki közben a levest kavargatja.
- Hát persze.
- Van kutyám?
- Nincs!
- Kaphatok egyett?
- Majd meglátjuk!
- Köszi! - vigyorgok - Segítsek asztalt teríteni?
- Igen, az jó lenne! Itt vannak az evőeszközök, a tányérokat...
- Öö, köszi de majd megtalálom - vágok anya szavába, mert furcsának találtam, hogy mindent elmond mit hol találok, azt akarom, hogy olyan legyen mint régen.
Anya elmegy és behívja apát.
- Hogy vagy Emi? - köszön apa és meghúzza a cofomat.
- Remekül.
- Mi az ebéd? - kérdez anyut, és belenyúl a mártásba, majd lenyalja az újját. Anyu rácsap a fakanálall. Apu feljajdul.
- Megérdemelted! - mondja anyu, és tesz nekem a levesből.
- Ez milyen leves? - kérdzem.
- Húsleves, a kedvenced.
Megkostolom.
- Nagyon finom - mondom anyunak.
Ebéd után felfedezőkörútra indulok a házban. Apa megmutatja a pincét, és a padlást. Utána egyedül vándorolok tovább. A felső emeleten körbejárom a hálót, vendégszobát, fürdőt. az én szobámat, lent pedig a konyhát nappalit, dolgozót és ennyi. Nincs olyan hatalmas palotánk medencével, de három embernek bővn elég a tér. Utána a kertet járom körbe. Oké, tévedtem medencénk van. Elindulok fölfelé a domboldalon, mer a házunk a hegyoldalban van, és onnan nyúlik felfelé a telkünk, egész hosszan. Sokáig megyek felfelé, de a telkünknek csak nincs vége. Már nagyon magasan járok a szikláknál, innen gyönyörű kilátás nyílik. Ekkor meglátok valamit, a cseresznyefa lombjai között. Ez egy bunker! Fölmászok a fára a házikóhoz. Sokáig elidőzök itt, majd elindulok visszafelé mielőtt besötétedne, mert a nap már alacsonyan jár.
Apa a nappaliban ül a leptopjával az ölében.
- Elfelejtettem mondani, hogy nincs keríésünk a kert végén.
- Rájöttem mondtam nevetve - majd elindultok a lépcsőn a szobám felé - A szobámban leszek! - kiáltom vissza.
Felmegyek a szobámba, és törökülésben az ágyamban ölembe húztam a leptopomat és rámegyek facebookra. Még jó, hogy megjegyezte a jelszavamat, mert a sok minden közül ezt is elfelejtettem. Megnézem a profilomat. Nem volt sok kép rólam. 458 ismerősöm van. Megnézem a korábbi bejegyzéseimet, a csoportjaimat, köztük a 8. a - t. Rákattintok a képekre. Rengeteg kép tölődik be osztálybulikról, kirándulásról, farsangró, képek, amin együtt vagyok a barátaimmal. Elején magamat is alíg ismerem meg. Megnyitom az üzeneteimet, de ekkor benyit anya a szobámba.
- Te még nem alszol? - kérdezi csodálkozva.
- Mindjárt, fél perc... - mondom, de anya lecsukja a leptopom tetejét.
- Majd holnap folytatod  - mondja anya és egy puszit nyom a homlokomra - de most aludj!
Lekapcsolom a lámpámat, de még sokáig nem tudok elaludni. Úgy érzem minden jóra fordul. Hogy ennek így kellett lennie, hogy elvesztettem az emlékezetem. A kórházban ugyan eszembe se jutott az otthon, de most érzem, hogy hiányzott. Jó volt újból megszeretni a kedvenc levesemet, felmászni a bunkerbe, a szobámban ébredni és elaludni. Elhatároztam, hogy holnap felmegyek facebookre és visszaolvasom a chateléseimet, körülnézek a szobámban, hogy minél többet megtudjak magamról és megtanulok hétfőre. Jaj, a suli... Nagyon izgulok, hogy mi vár rám.